Az erőforrások végessége ma már sötét felhőként fenyegeti az emberi civilizáció jövőjét, ezért okosabbban kell bánnunk a rendelkezésre álló nyersanyagokkal és meg kell óvnunk a természeti kincseket úgy, hogy közben az életünk minősége lehetőleg ne csússzon vissza középkori szintre. Amit nem tudunk mérni, azt irányítani sem tudjuk, felmerül tehát a kérdés, hogy egyáltalán mérhető-e a fenntarthatóság, van-e mértékegysége, és mi történik, ha megtudjuk, hogy milyen mély a nyúl ürege.

Mérd, ami mérhető, számold, ami számolható, és ami nem mérhető, azt pedig tedd mérhetővé!

Mintha a fenntarthatóság kapcsán született volna Galilei híres mondata, mert bár maga az alapkérdés egyszerű, a valóban értelmezhető válasz megszüléséhez rengeteg folyamatot kell mérhetővé tenni, ami rendkívül hosszadalmas és bonyolult munka. A feladvány fókuszában az erőforrások menedzselése áll: a jövőnk azon múlik, hogy hogyan kezeljük a rendelkezésre álló nyersanyagokat, energiahordozókat, azaz, hogy az emberiség milyen célok mentén, milyen arányban tesz erőfeszítéseket, milyen mértékben és módon dönt az egyes beruházásokról.

Az emberiség szempontjából négy féle alapértéket különböztetünk meg: természeti, fizikai, humán és társadalmi tőkét. Ezek mentén rendkívül egyszerűen fel lehet vázolni az alapokat; míg az újkor előtt nem nagyon voltunk képesek felborítani a különböző értékek közötti arányokat, a fosszilis energiahordozók, azaz a szén és olaj ipari felhasználásával borult a képlet: a technológiai fejlődés (szó szerint) elképesztő magasságokba repítette az emberiséget, az életszínvonal meredeken emelkedett, és ez a társadalmi folyamatokat is alapjaiban változtatta meg az utóbbi 100-150 évben.

Másképp ezt úgy mondhatnánk, hogy ebben az időszakban arra fordítottuk időnket és pénzünket, hogy a természeti tőkét átváltsuk fizikai, humán és társadalmi tőkére.

Ám sajnos ez nem egy fenntartható helyzet.

Sőt ennél még rosszabb a helyzet, ugyanis ez egy rossz konszenzus, amelyet rengeteg ember követ a világban

Felborultak az arányok, nem is kicsit. Egyrészt, ha feléljük a fosszilis energiahordozókat, akkor tönkretesszük a természetet, beszennyezzük a levegőt és iható vizeinket, másrészt a nagy jólét következtében nagyon nagy volt a szaporaság, és bizony akár 10 milliárdan is lehetünk az évszázad közepére; s a kieglégítetlen igények következtében, azaz például ivóvíz és élelem nélkül pillanatok alatt összeomolhatnak a társadalmat egyben tartó alkuk, folyamatok, azaz tulajdonképpen minden odaveszhet, aminek az oltárán feláldoztuk Föld anyát.

Új deal kell

A jelenlegi kihívás pont az, hogy ezt az elavult-deal-t valamivel leváltsuk, azaz, hogy más arányok mentén tegyünk beruházásokat, a fizikai tőke fejlesztése helyett inkább a humán, vagy a társadalmi tőkébe invesztáljunk úgy, hogy közben segítsük regenerálódni a természeti tőket. Ennek az az ára, hogy a fizikai tőke fejlesztése egy kicsit óhatatlanul háttérbe szorul, azaz le kell lassulnunk némiképp (ez lehet majd a változás egyik jól mérhető indikátora).

Nem is olyan lehetetlen feladat ez, ám szükséges hozzá egy képesség: mérnünk kell, hogy mit, milyen arányban teszünk, hogy ne csak érezzük hanem pontosan tudhassuk, hogy milyen irányba halad a hajónk.

Mérési fogyatékok

Sajnos nincs egyetlen meghatározott, fő indikátor a fenntarthatóság kapcsán, hanem sokféle adatot kell mérlegre tenni, amelyeknek ráadásul az értelmezése is eltérhet. Ezért a különöböző országok, térségek fenntarthatósági jellemzői nagyon nehezen hasonlíthatók össze, mást mutat a nemzetközi mutató, az ENSZ metrikája, és a nemzeti stratégia által használt mérték. A helyzet egyszerűsítésére rangsorokat szokat alkalmazni, amely azonban szintén tartalmaz pontatlanságokat, hiszen az eredmények különböző mérések alapján kerülnek meghatározásra, amelyeknek eredményei gyakran nincsenek megfelelően súlyozva.

Ezek a fogyatékosságok pedig sajnos rengeteg szempontból jelentenek problémát: megfelelő kozmetikázást követően már nem látható, hogy egy-egy gazdaság mennyire jelent valóban kockázatot; s a helyzetet tovább bonyolítja a környezetvédelmi feladatok, kötelezettségek átruházhatósága, (pl. a Co2 kvóták csereberéje) és sajnos az elfedett, kozmetikázott tények általában a természeti tőke rombolásával függenek össze.

Másképp kell mérlegelnünk

Nem kell ahhoz tudósnak lenni, hogy a fő folyamatokat megláthassuk: bár számos területen történt érdemi javulás, a levegő szennyezettsége már kritikus szintű (Magyarországon is) és látványosan tovább romlik, vagy beszélhetnénk az ivóvízkészletek fájó megcsappanásáról is.

A jólét nem a semmiből kerül az asztalunkra, még a vasárnapi ebédünk minőségét is a termelési tényezők határozzák meg, azaz a rendelkezésre álló erőforrások mennyisége és minősége. Korábban ez egy pofonegyszerű kérdés volt, minden a folyóvízhez kapcsolódott, amely életet adott növényeknek, állatoknak és az embereknek egyaránt, később pedig energiával látta el a malmokat. Ma már rengetegen vagyunk a Földön és apadóban vannak a készletek, óhatatlan tehát, hogy más módon gondoljunk értékeinkre.

Sajnos az üzleti döntéseket a rövid távú értékelés befolyásolja leginkább, hogya alakul a részvény ára, milyen drága a tojás, stb. Sőt, még a politikai közösségek vezetői is legfeljebb csak 0-4 évig terjedő időtávban szeretnek tervezni, ami sajnos nem kedvez a hosszú távú teendők kezelése kapcsán. Ha azt akarjuk, hogy unokáink is tiszta levegőt szívhassanak és ízletes vasárnapi ebédet ehessenek, akkor ezen is változtatnunk kell, lehetőleg minél hamarabb.

A témáról még részletesebben beszélt Bartus Gábor környezetgazdász, a BME tanára, a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács titkára a fenntarthatósági metrikákról, a világ és Magyaroroszág jelenlegi helyzetéről és a jövőt érintő lehetőségekről a Fenntarthatósági Műhely online találkozóján.